A vizes élőhelyek
természetvédelmi szempontú kezelése

A vizes (szemiakvatikus) élőhelyek (angolul wetlands) igen változatosak, egyértelmű határvonaluk meghúzása mind a vízi (akvatikus), mind a szárazföldi (terresztris) élőhelyek felé nehéz. Közéjük sorolunk minden időszakos és állandó vízhatás alatt álló területet, ugyanakkor jelen fejezetben elsősorban a nem erdő-, illetve gyepgazdálkodás alatt álló vizes élőhelyekről lesz szó. Az egyes vizes élőhelyeknek sokféle lehet az eredete, tág határok között mozog a kiterjedése, eltérő a víz mozgása és tartóssága, illetve minőségi paraméterei, mindezek miatt eltérő a növényzetük, állatviláguk, beleértve a szemmel nem látható élővilágot is.

A vizes élőhelyek természetvédelmi kezelése azért is összetett, mert az emberi beavatkozások a biotikus interakciók mellett a vízi élet alapját képező vízre is hatást gyakorolnak. Vizes élőhelyek kezelésekor különös hangsúlyt kell kapjon a szomszédság, hiszen a vizes élőhelyek körüli területek sokféle módon befolyásolják azok állapotát, dinamikáját. A vizes élőhelyek sokféleségének egyik következménye, hogy kezelésük kapcsán jóval kevesebb tapasztalatunk van, mint az erdők és a legelők, kaszálók esetében. Emiatt a kezelések adekvát módon végzett monitorozása és a tapasztalatok értékelése, széleskörű megvitatása különösen fontos. Szerencsére – mint az a gyep- és erdőgazdálkodásban is egyre jellemzőbb – a természetbarát vízgazdálkodásnak is egyre több támogatója és kivitelezője van.

Az ember beavatkozásait megelőzően a Kárpát-medence vizes élőhelyekben nagyon gazdag volt, különösen kiterjedtek voltak a síksági árterek, s rajtuk a mocsarak és lápok. A folyószabályozás, belvízrendezés – jól eladható – kiszámíthatósággal kecsegtetett, ezért a járulékos veszteségekről hajlamos volt az ember megfeledkezni. A beavatkozások miatt több évtizedes időléptékben változó természeti peremfeltételek viszont nagyobb kárt eredményeztek, mint a korábban zabolázatlan vízfolyás (például a keskeny csatornává tett folyóink ma már nem termékenyítik meg korábbi öntésterületeiket, alig járulnak hozzá a légköri aszály mérsékléséhez, felgyorsulásuk eredményeként a nekik szánt mederben egyre mélyebbre ássák magukat, az aszályos időszakokban egész tájak vízkészletét csapolják meg).

A valóságban sokszor csupán az értékes sódervagyon kiaknázása céljából folytatják az ún. mederrekonstrukciós tevékenységeket, amelyek következtében Natura 2000 élőhelyek és fajok tűnnek el tartósan, és a „helyreállított” élővizek és holtmedrek döntő hányadán a természet állapota meg sem közelíti a hidromorfológiai beavatkozásokat megelőzőt.

A vizes élőhelyek élővilágának regenerálódóképessége – eddigi tapasztalataink szerint – a szárazabb élőhelyekénél jelentősen gyorsabb. Ezt számos sikeres vizesélőhely-rekonstrukció (pl. Vókonya, Sásdi-rétek, Mekszikópuszta) is igazolja. Ugyanakkor a propagulumok megszokottnál gyorsabb terjedése (spontán módon, illetve vízi járművek segítségével) számos özönfaj – például kanadai átokhínár (Elodea canadensis), cifrarák (Orconectes limosus), vándorkagyló (Dreissena polymorpha) – terjedését eredményezte. A vizeinkben megtelepedő idegenhonos fajok visszaszorítása egyelőre megoldhatatlan feladat elé állítja a természetvédelmi szakembereket, bár ez irányú próbálkozások – leginkább mechanikai kezelésekkel – már több helyen történtek.

Hazánk szubkontinentális klímája számos egyedi, időszakos vizes élőhely (például szikes tavak, erdei pocsolyák, belvizek) létét biztosítja. Ezek természetvédelmi kezelése kellő bölcsességet igényel. Egy szikes tó többéves kiszáradása például nem feltétlenül a regionális talajvízszint-süllyedés következménye, a jelenség része lehet a szikes tavak természetes dinamikájának is. A helyzet kezelésekor ezt a kettősséget végig szem előtt kell tartani.

A források kiválói példái annak, hogy a vizes élőhelyek megőrzése csak a tágabb térség fenntartható használatával lehetséges. A vízfakadások mentén kialakuló – általában kis kiterjedésű – vizes élőhelyek állapotát a vízgyűjtőterület gazdálkodása, az ott történő vízkivételek, valamint a felszín borítottsága jelentősen befolyásolja, így megőrzésük is általában csak tájléptékű beavatkozásokkal lehetséges. Számos olyan eset ismert, hogy egy térség meliorációja vagy egy bányászati célú vízkivétel a beavatkozás helyétől jelentős távolságra lévő források elapadását okozta. Ezek az életközösségek ráadásul pontszerűek, sok esetben a propagulumforrás csak jelentős távolságban van meg, így még egy élőhely-rekonstrukció esetén is hosszú ideig tartó regenerációval kell számolnunk.

A legváltozatosabb élőhelytípusok természetes vízfolyásainkban alakultak ki, melyek medre állandóan változik, ehhez az ottani élővilág is alkalmazkodott, és a fajok többsége lépést is tud tartani ezekkel a változásokkal. A „megregulázott” patakok lefolyása felgyorsul, így sokszor hiányoznak azok a természetes visszaduzzasztások, mélyedések, ahol a vízfolyás időszakos kiszáradását az élőlények túlélik, és később onnét az élőhelyeket újrakolonizálják. A vízfolyások szabályozásának fő célja a termőterületek növelése, az ingatlanok védelme, illetve a vizek minél gyorsabb el- és levezetése volt. Az utóbbi évek nagy árvizeinek és az azokat követő szárazságoknak a pusztításai megmutatták, hogy a költséges mederrendezésekkel, meliorációkkal sem sikerült ezeket a feladatokat maradéktalanul teljesíteni. A gátak közé szorított, özönfajokkal jelentősen terhelt, illetve őshonos fajokban elszegényített vízfolyásaink összességében nagyobb kiadást okoznak társadalmunknak, mint amennyi értéket ezekkel a beavatkozásokkal megmentünk. Külön érdemes szólni a víztározók káros hatásairól, melyek azon felül, hogy akadályozzák a patakok, folyók hosszirányú átjárhatóságát, szerepet játszanak az alsóbb szakaszok bevágódásában és kiszáradásában, gyakran az inváziós fajok melegágyai is. Pozitív folyamat, hogy napjainkban gyakrabban már az emberi igényeket próbálják igazítani a vízfolyásokhoz, és nem fordítva, illetve a beavatkozások tervezésénél a természeti értékek megőrzése is hangsúlyos szerepet kap. Számos patak vagy folyó került be a Natura 2000 hálózatba, és az utóbbi években több vízgyűjtő-gazdálkodási terv készült, amelyek jelzik, hogy kialakult egy olyan szemlélet, mely a vízgyűjtőterületek fenntartható használatát célozza meg.

A természetes lefűződés következtében, illetve a folyószabályozás melléktermékeként kialakult – a vízi élet, valamint a szabadidő eltöltése szempontjából is – kiemelt jelentőséggel bíró holtmedrek (morotvák) – különösen a hullámtéren lévők – feltöltődőben vannak, miközben újak elhanyagolható számban képződnek. A morotvák természeti értékeinek fenntartása, az ártéri folyamatok dinamizálása igen összetett kérdés. Feltöltődésüket napjainkban leginkább kotrásokkal próbálják megakadályozni, de ezek a költséges „fiatalító” beavatkozások nem képesek sokáig megőrizni az ott található életközösséget. Védelmük hosszú távon csak az ártéri folyamatok helyreállításával lehetséges, melynek során lehetővé válik a folyóágak lefűződése, így a morotvák kialakulása is. Ez viszont gyakran konfliktusokkal jár az olyan térségekben, ahol a szántóföldek a vízpartokig érnek, és a gazdálkodók érdekei, valamint az ingatlan-nyilvántartás sem engedi meg, hogy a folyó ide-oda mozogjon.

A pusztai vizesélőhely-rekonstrukciók kapcsán már szerencsére több évtizedes tapasztalataink vannak. Kiderült például, hogy a hagyományos legeltetés helyreállítása nélkül a magas termetű mocsári növények elsősorban a nád (Phragmites australis) és a gyékény (Typha spp.) – gyors térhódítása éppen azt a nyílt vizes, tocsogós-fertős élőhelyet szünteti meg, amely a rekonstrukció fő célja volt.

Mesterséges bányatavak, halastavak létesítése sok esetben természeti értékek pusztulásával jár, de pozitívumként érdemes megemlíteni, hogy hosszú távon gyakran az előző élőhelynél változatosabb életközösség alakul ki. Mesterséges víztestekben számos védett vagy fokozottan védett faj telepedett meg, ezek megőrzését gyakran nehéz összeegyeztetni a gazdasági érdekekkel. Bányatavak esetében a rekultiváció utáni használat formája nagymértékben meghatározza, hogy ott milyen jellegű életközösségek tudnak kialakulni. Általában apró praktikákkal (változatos mederfenék létesítése, sekély öblök, alacsony dőlésszögű partok kialakítása) ezeknek a víztesteknek az élőhely-kínálatát jelentősen meg lehet növelni. Halastavaink leginkább a vízimadarak tekintetében fontosak, itt a fő hangsúlyt a nyugalom biztosítása jelenti, illetve a vízszintszabályozásoknál figyelembe kell venni egyes fajok fészkelését. Legnagyobb táplálékkínálata a vízinövényekkel benőtt extenzív halastavaknak van. Bár számos példa van arra, hogy a természetvédelmi szempontok figyelembevételével is lehet nyereségesen haltenyésztést folytatni, mégis legtöbb halastavunkon az intenzív gazdálkodás a jellemző.

Az utóbbi években gyakran lehetett hallani a belvizek által okozott károkról, általánossá vált, hogy tavasszal a szántókon felgyülemlett víztöbbletet szivattyúzásokkal, csatornázásokkal kellett levezetni, majd az ezt követő nyári időszakban már a szárazság következtében fellépő vízhiány okozott problémát. Bár a belvizes területek felszámolására az évtizedek folyamán rengeteg meliorációs beruházás létesült, csak az utóbbi években szembesültünk azzal, hogy ennek ellenére azok kiterjedése és az általuk okozott kár lényegesen nem csökkent. Célszerűbb lenne inkább a belvizes területekhez igazítani a gazdálkodást, illetve az időszakos vizeket – ahol lakóingatlant nem veszélyeztet – inkább megtartani. Fontos megemlíteni a dolog természetvédelmi vetületét, hisz a belvizek gyakran az egykori mocsarak maradványainak őrzői, illetve olyan értékes pionír élőhelyeket tartanak fenn, melyeket máshol a legeltetés visszaszorulásával és az özönfajok terjedésével már felfalt a szukcesszió.

Örvendetes, hogy hazánk vízfolyásait és tavait Magyarország területén egyre csökkenő mértékű szennyezés éri, amelyet hűen tükröz a vízi élet lassan regenerálódó érzékeny fajainak – például duna- (Polymitarcis virgo) és tiszavirág (Palingenia longicauda) – újbóli megjelenése. E sikertörténet kérészéletére – az ember mindenek feletti uralmának illúziójára – hívják fel azonban a figyelmet az elmúlt egy-két évtizedben bekövetkezett, tömeges pusztulást eredményező folyószennyezések (például a Tisza cianid-, illetve a Marcal vörösiszap-katasztrófája).

A tápanyagban dús állóvizeket gyorsan elfoglalja a gyékény és a nád, amelyeknek a téli félévben elpusztuló és korhadásnak induló részei gyarapítják a lágyüledéket, a vizes élőhelyek feltöltődést eredményezik. Ezért az ilyen helyeken a szerves anyag jelentős részét lehetőleg el kell távolítani a területről. Ennek eszköze a nádvágás. A munka során ügyelni kell arra, hogy a fészkelésükhöz avas nádat igénylő madárfajok, illetve az előző évi nádszálakban áttelelő ízeltlábúak fennmaradása érdekében megfelelő kiterjedésű és eloszlású vágatlan foltok maradjanak, illetve a nádvágás ne okozza a tövek kipusztulását. Fontos szempont, hogy legyenek 5–7 éves avas foltok is, számos fajnak ugyanis nem elegendő a 2–3 éves nád vagy gyékény. Éppen ezért az agrár-környezetvédelmi támogatási szabályozást ennek megfelelően át kell alakítani.

A felsorolt kezelési nehézségek külön-külön is számos nagy feladatot takarnak, azonban mind kapcsolatban állnak egymással, ezért csak együttesen kezelhetők. A klimatikus anomáliák előhírnökeinek hatását megtapasztalva az is bizton állítható, hogy folyóink és tavaink jelenlegi kezelését új szemlélettel és hozzáállással kell már a közeljövőben újragondolnunk.

Szerzők: Máté András – Molnár Zsolt – Mesterházy Attila – Dévai György