Az erdők
természetvédelmi szempontú kezelése

A hazai erdők, illetve erdei élőhelytípusok Natura 2000 kategóriák szerinti besorolása jelen kiadványban kisebb eltérésekkel a Bölöni et al. (2011) szerkesztette élőhelyleírások (ÁNÉR 2011) megfeleltetéseit követi.

A kezelési irányelvek összeállításánál a jelenlegi tudásunk szerinti, természetvédelmi szempontból leginkább kívánatos, a gyakorlatba átültethető szempontokat fogalmaztuk meg. Figyelembe vettük a jogszabályi környezetet, néhány komponens (például a visszahagyandó holtfa mennyisége) vonatkozásában azonban nem tekintettük mértékadónak a jogszabályokban lévő keretfeltételeket.

Az élőhelyvédelmi irányelv alapján kijelölt Natura 2000 erdőterületek jelentős része gazdasági hasznosítás alatt áll. Egy részük védett természeti területekre esik ugyan, de a gazdasági érdekeltség – még ha némileg korlátozottabb formában is – e területeken is megjelenik, mivel a kifejezetten természetvédelmi céllal kezelt és/vagy fenntartott erdők területi aránya csekély. Mindezek miatt az erdők kezelési irányelveinek megfogalmazásánál az aktív beavatkozásokkal érintett erdőkre helyeztük a hangsúlyt. Az irányelveket abban a megközelítésben tárgyaljuk, hogy az erdőgazdálkodás során milyen irányvonalat, szempontrendszert szükséges betartani a Natura 2000 célok hosszú távú biztosításához.

Érintetlenül fenntartandó, teljes erdőrészleteket lefedő állományok természetesen a gazdasági szempontból értékesnek tartott élőhelytípusok körében (cseres- és gyertyános-tölgyesek, bükkösök, puhafás és keményfás ligeterdők) is lehetnek, ezek kijelölése, elkülönítése azonban alapvetően védett természeti területekhez, azokon belül is valamilyen speciális természetvédelmi törekvéshez (természeti övezet, bioszféra rezervátum magterület, fokozottan védett terület, erdőrezervátum magterület) kapcsolódik. Jelen munkában erre a megközelítésre kevésbé koncentrálunk (bár megemlítjük), a kezelési szempontok megfogalmazása során inkább az aktív beavatkozásokkal érintett erdőkre helyeztük a hangsúlyt.

Az erdőkben folytatott gazdálkodás és az erdők természetvédelmi szempontú kezelése során alapvető kritériumként fogalmazható meg, hogy az élőhelyvédelmi irányelv alapján kijelölt erdőterületek, illetve azon belül a jelölő és nem jelölő élőhelytípusok alkotta élőhelymintázat minél kedvezőbb természetvédelmi helyzetét (favourable conservation status) kell fenntartani. A célállapot meghatározásánál – a termőhelyi viszonyoknak megfelelő természetes erdőtársuláshoz való közelítés szükségessége mellett – a fajösszetételre és az állományszerkezetre vonatkozó szempontok a legfontosabbak. Általános célként fogalmazható meg tehát az őshonos fafajú, az élőhelytípusnak megfelelő cserje- és gyepszinttel rendelkező, elegyes, vegyeskorú, vertikálisan tagolt, mozaikos, idegenhonos fajoktól mentes, holtfában és mikroélőhelyekben gazdag erdők kialakítása és fenntartása. Mindezt optimális esetben folyamatos erdőborítás mellett, drasztikus beavatkozásoktól mentes megoldásokkal, kíméletes technológiák alkalmazásával kell biztosítani.

A kezelési kérdések megítélésénél figyelembe veendő, hogy a felvázolt irányelvek élőhelytípusonként kerülnek megfogalmazásra, a különböző élőhelyi besorolású állományok ugyanakkor térben mozaikosan, szabálytalan mintázatban fordulnak elő. A táji kontextus mellett arra is tekintettel kell lenni, hogy az erdőgazdálkodás alapegységének számító erdőrészletek többféle, különböző természetességi állapotú élőhelytípust foglalhatnak magukba, ezért a differenciált kezelések tervezése és kivitelezése elengedhetetlen.

Az erdőkre megfogalmazott kezelési irányelvek alapvetően a jelölő élőhelytípusok állományainak fenntartására, természetességi állapotuk megőrzésére és javítására vonatkoznak. A jelölő élőhelytípusok helyén álló másodlagos (idegenhonos vagy termőhelyidegen fafajú) erdők átalakítását, rekonstrukcióját a szöveg nem tárgyalja.

A kezelési irányelvek kapcsán fontosnak tartjuk kihangsúlyozni, hogy az erdők kedvező természetvédelmi helyzetének biztosításához szükséges intézkedések jellege csak részben élőhely-specifikus. Az állományok összetételére és szerkezetére vonatkozóan megfogalmazott főbb irányelvek mindenhol az őshonosságot, elegyességet, vegyeskorúságot, szintezettséget, mozaikosságot hangsúlyozzák, a véghasználati módok terén pedig a tarvágásoktól való minél nagyobb mértékű eltávolodást, illetve a folyamatos erdőborítás melletti gazdálkodás és kezelés felé történő elmozdulást szorgalmazzák.

A kezelési szempontok érvényesítésének erdőterület-felosztáshoz kapcsolódó feladata, hogy a sérülékeny termőhelyen álló és/vagy biogeográfiai, természetvédelmi szempontból jelentős élőhelytípusok kiterjedtebb (kb. 0,5 ha feletti), véderdő jellegű állományait (ahol ez még nem történt meg) 30–50 m széles védősáv beiktatásával önálló erdőrészletként kell elkülöníteni. A kisebb állományok esetében az önálló erdőrészletbe való elkülönítés általában nem lehetséges, ilyen esetekben az erdőrészleteken belüli differenciált kezelést kell biztosítani. A véderdő jellegű foltok általában aktív gazdálkodás és kezelés nélkül, a természetes erdődinamikai folyamatokra alapozva tartandók fenn. A kezelési feladatok e helyeken csak az idegenhonos fafajok kiszorítására, a vadkárosítás megelőzésére, a felújulási folyamat segítésére, illetve a közutak és épületek melletti 20–30 m széles erdősávok gondozására terjednek ki.

A gazdálkodással érintett erdők állománynevelése (tisztítások, gyérítések) során az őshonos elegyfafajok egyedei, az odúlakó madarak és denevérek, valamint a xilofág rovarok számára kiemelt fontosságú odvas fák, facsonkok, továbbá a gallyfészket hordozó fák kímélendők, visszahagyandók. Idegenhonos fafajokkal elegyes erdőkben a munkákat az őshonos fafajok megtartásával, az idegenhonos fafajok rovására kell elvégezni. A szórt elegyben megjelenő idegenhonos fafajok egy része (elsősorban a fenyők) további kezelési kötelezettségek nélkül eltávolítható, de egyes agresszíven terjedő fafajok (elsősorban az akác és bálványfa) sarjai több évig tartó utókezelést igényel(het)nek. A nevelési munkák során kerülni kell az egyenletes hálózatot kialakító, homogenizáló jellegű beavatkozásokat, törekedni kell az állományszerkezeti változatosság (alsó lombkoronaszint, cserjeszint, böhöncök, mikroélőhelyek stb.) megtartására, fokozására.

Az erdőfelújítások során a tarvágások mellőzése és a minél vegyeskorúbb, változatosabb állományokat eredményező (folyamatos erdőborítás melletti gazdálkodást és kezelést lehetővé tevő) természetes felújítási módok alkalmazása az alapvető kezelési kritérium. A felújítási módok megválasztásánál (élőhelytípustól és a rendelkezésre álló gyakorlati tapasztalatoktól függően) javaslatot teszünk egy elfogadhatónak mondható, minimum-elvárásként körvonalazható megoldásra. A sík vidéki gyertyános-kocsányos tölgyesek és keményfás ligeterdők esetében ez például a tarvágások területének csökkentésével vagy a tarvágások mellőzésével végzett (például természetes újulatra és mesterséges kiegészítésre alapozott) erdőfelújítást jelenthet, míg bükköseinkben (az egyenletes bontáson alapuló, lerövidített, ismét egykorú, egyszintes, homogén állományokat produkáló ernyős felújítóvágások helyett) a 15–30 éves időtartamra elnyújtott, egyenlőtlen (lékes-csoportos-foltos, esetleg vonalas-szegélyes) beavatkozással végzett felújítóvágások, a 30–60 évre elnyújtott szálalóvágások, illetve a szálalás alkalmazását kell szorgalmazni.

Kulcseleme az erdők jó állapotban való fenntartásának az alkalmazott fakitermelési és közelítési technológia. A teljes fában történő vonszolásos közelítés nagyon sok kárt okozhat a visszamaradó állományban, az aljnövényzetben, az erdőtalajhoz kötötten elforduló mikroélőhelyekben és magában a talajban is. Minél nagyobb arányban szükséges tehát a faanyag megemelt formában való (hosszúfás vagy rövidfás) mozgatása, a kíméletes közelítési módok (ideértve a lovas közelítést is) alkalmazása. Fontos szempont továbbá a fakitermelési munkák (beleértve a faanyag-felkészítést, a faanyagmozgatást és a vágásterület-rendezést) időpontjának, időjárási körülményeinek, illetve talajállapotának megválasztása: ezeket a feladatokat elsősorban a fő vegetációs és költési időszakon kívül, száraz és/vagy fagyott talajviszonyok mellett kell elvégezni.

Az erdők jó természetességi állapotának megőrzéséhez és fejlesztéséhez, valamint az erdők biodiverzitás-védelméhez hozzátartozik a mikroélőhelyek megtartása és bővítése is. A mikroélőhelyek részben termőhelyi eredetűek (például kőgörgeteg, sziklakibúvás, források, erek, patakok, kisvízállások), részben a faállomány-szerkezet függvényében vannak jelen (például gyökértányérok; álló és fekvő holtfa; facsonk, hasadt, törött fák; üreges, odvas, taplós törzsek; kéregleválások). A felsorolt komponensek közül kiemelkedő jelentősége van a holtfa különböző formáinak és korhadtsági fázisainak, hiszen ezek jelenlététől számos élőlénycsoport léte, lokális megmaradása függ. A holtfa (különösen a vastag holtfa) mennyiségét ugyanakkor a gazdálkodás nagyon erősen befolyásolja, így az erdőgazdálkodás során az állományok 50–60 éves korától kezdődően e tekintetben tudatos élőhely-alakításra van szükség. A gazdálkodási célzatú beavatkozások során az álló és fekvő holtfa egy része (elsősorban a vastagabb, 15 cm törzsátmérő feletti holtfa) visszahagyandó!

Az erdőkben folytatott gazdálkodási és kezelési célzatú beavatkozások során minden esetben tekintettel kell lenni a Natura 2000 jelölő fajok (és természetesen más értékes, védett fajok) populációnak megőrzésére, életfeltételeik biztosítására. Az egyes növény- és állatfajok érdekében foganatosítandó intézkedések sokrétűek lehetnek: a lelőhely, a fészkelőhely, a szaporodási hely környékének gazdálkodás alóli (időszakos vagy teljes) mentesítése, az adott élőlénycsoport számára szükséges szubsztrát vagy közeg (például holtfa, odú, cserjeszint, táplálkozási kapcsolatok révén fontos fafaj) megtartása vagy megjelenítése, az egyéb veszélyeztető tényezők (például taposás, zavarás) elhárítása. Az élőhely-kezelési feladatokat mindezek fényében a kiemelt fajok védelméhez szükséges irányelvekkel kombináltan kell megtervezni és végrehajtani.

Végezetül szót kell ejteni napjaink talán legégetőbb természetvédelmi problémájáról, a nagyvadállomány által okozott erdei vadkárról. Az utóbbi két évtizedben az egyébként is meglehetősen magas vadlétszám tovább emelkedett. A magas vadlétszám miatt jelentkező fokozott (egyes térségekben katasztrofális mértékű) taposás, túrás, trágyázás, rágás és hántás következménye az erdei életközösségek degradálódása, illetve a természetes folyamatokra alapozott erdőgazdálkodás akadályozása. Emiatt az erdei élőhelyek kedvező természetvédelmi helyzetének megőrzését, hosszú távú fenntartását biztosító kezelési előírásoktól elválaszthatatlan az országos léptékű, drasztikus vadlétszám-csökkentésre irányuló elvárás.

Alapvető hazai irodalom: Bartha 2001; Bartha et al. 1995; Borhidi 2003; Borhidi & Sánta 1999; Bölöni et al. 2011; Csóka 2005; Danszky 1973; Frank 2000; Kevey 2008; Mayer 1968; Roth 1935

Szerzők: Szmorad Ferenc – Király Gergely